Szántó Piroska képein egy szuverén, a maga törvényei szerint felépült, érzelmileg, erkölcsileg és gondolatilag szerves valóság jelenik meg, amely magán viseli az „itt és most” jegyeit, kétségbevonhatatlanul magyar és korunkbeli, s ugyanakkor egyetemes igényű is, annak az „emberi lényegnek” az összetevőit tükrözteti, amely mindig új és még újabb kristálylapjával fordul felénk. Ne tévesszen meg bennünket a témák és változatok sokfélesége, még kevésbé az, hogy ezek jó része a növényvilághoz kapcsolódik. „Humanizált” flóra ez, akárcsak faunája: „animált”, melybe a lelket egy komolyan, elszorult torokkal kérdező egyéniség lehelte, hogy az értelmes lét válaszait keresse itt is, akárcsak közvetlen emberábrázolásaiban. Ebből következően egyetlen rajza sem nélkülözi a drámaiságot. Végtére is nem akármiről van szó ezekben a művekben: a „mi végre vagyunk a világon?” személyes tétjé

---