Ahogyan Aczél Géza korábbi köteteiből kitűnik, úgy ebben a kötetben már nyilvánvalóvá válik az a szándék, hogy az elégia sallangoktól megfosztott formájával tompítsa az avantgárd lendület provokatív élét. Bár a szövegformálás dinamizmusa megmarad, a verseket átszövi a dac és az önérzet, az ellenszegülés és a visszahúzódás, valamint egyfajta kételyekkel teli, rezignált attitűd. A költő célja nem egy meghatároz(hat)atlan magasabb eszmény elérése, hanem az apró, hétköznapi emberi örömök megragadása.

---