A bárányokról nekem mindig `szülőföldem szép határa`, Erdőelve jut eszembe, ahol a havasi legelőkön, fenyvesek koszorúzta virágos réteken, vidám barikák ugrándoztak bölcs apáik és mélaszemű anyáik között. Kolompjuk éneke nekiverődött a környező réteknek, és hívogató visszhangot bongatott, tudtuk, hogy közel már az `esztena`, ahol a szűkszavú, de aranyszívű juhász (épp, mint a népmesékben) megkínálja a fáradt vándort egy-egy finom falattal. Medvetestű őrzőkutyáit egy füttyével visszafogta, s már kóstolhattuk is a szánkba omló friss juhtúrót, egyet kanyarított bicskájával a nagy, fehér sajtból is, és vihettük haza az elmaradhatatlan édes ordát, melyet nagymamám kaprosan a palacsintáiba tekert. De a húsvétnak is a kis tejesbárány volt a főszereplője; minden porcikáját szent áhítattal ette az óriási asztal körül a hazagyűlt család: az ősi múltra tekintő tárkonyos, tojásos bárányfej levest és a minden földi jóval megtöltött bárányszegyet. Ha ritkán látott kedves vendég é

---