A hászidizmus üzenete
Buber hászidjaival való megismerkedésemre jól emlékszem. A hatvanas évek végén az Országos Rabbiképző Intézet könyvtárában való kutakodásom közepette, egy fiatal rabbi, a „Csuló", akinek volt ugyan becsületes neve és akit úgy neveztek Csulónak, mint Lurját Lurjának és Zuszját Zuszjának, egyszer egy elnyűtt könyvecskét nyomott a kezembe. Találomra olvastam bele és - láss csodát! - le sem tettem többé. Szépsége megbirizgálta a fantáziámat. A kelet-európai paraszt zsidó szegény emberek világa, melyet gödörbe taszított a soá, elevenedett meg benne. Nem tudom, miféle tudat alatti zsilipek szakadtak fel, de magamban tovább éltem a történeteket. A harisnyaszövő, akiben Báál-Sém az alapkövet látta, mely a templomot tartja, míg megérkezik a Messiás, a Berdicsevi, a Zlocsovi, a Kocki, meg a többi cádik csillagokként világítottak a materializmus jéghideg egén. Érdekes, hogy az első próbálkozásaimat úgy tettem meg, hogy - modell híján - szakállt és bajuszt biggyesztettem egy magyar paraszti figura arcára. De hiszen Kállóban, Máramaros-Szigeten, Sátoraljaújhelyen, Bodrogkeresztúron, Olaszliszkán, meg másutt is, főleg Észak-Magyarországon, a keresztény emberek is el-eljárogattak a csodarabbihoz. A híres kállói rebe alakja körül a magyar alföld levegője fújdogált, aki úgy csente el a „Szól a kakas már..." dallamát egy nótázó paraszt legénytől, mint széder este az afikománt. Izmusoktól függetlenül ezek a figurák mindig ott bujdokoltak bennem, mindig akadt egy félkész vászon, hogy legyen hová megtérni a fáradalmaktól. Az igazak világában minden másképp történik. Manapság például a rabbi Volf esete, aki e szavakkal szaladt a lakását kifosztók után, hogy: „Jó emberek, amit nálam találtatok, azt tekintsétek az én ajándékomnak... de azzal a korsóval vigyázzatok, betegnek lehelete van rajta, halálos lehelet..." - igencsak meghökkentene minket a bűnügyi krónikában. - Magén István

---