Pozsgai Györgyi verseiben fölöttébb ügyel a harmóniára. Nem tragikus katalizmák rázzák sorait, hanem alig érezhető, szinte csak árnyalataiban tetten érhető rezzenések, rezgések, s azok is jobbára fitólag. Az érzékek csimborasszója helyett napsütötte tisztások, tavak fűszál- és hullámneszezését fürkészi, ezeket igyekszik visszaadni, s ritka nála az, mikor nincs kultusza az útnak. Ellenkezőleg: a tenger- és földrengések múltán, csöndes verőfény ringásával menti át opuszaiba a terakotta tetőket imádó délies deleket vagy az ablakot a hold selyem-fényével körbederengő hajnalokat. Mert az ősi nap- és holdszertartások mozzanatai ott munkálnak ösztöneiben, s ezért áll majdnem mindig fényben a világ... (Cseh Károly)

---