Jean Starobinski nagy tekintélyű eszmetörténész, a Genfi Egyetem professzora, az európai művelődéstörténet egyik legkiemelkedőbb kutatója. Ez a könyve - melynek első, szűkebb terjedelmű változata 1973-ban jelent meg - tizenöt egymáshoz hangolt, de önállóan is érvényes esszét tartalmaz. Starobinski 1789-et döntő jelentőségű politikatörténeti fordulatnak tekinti, de nem magát a forradalmat, hanem a művészeteket vizsgálja, közös szempontok alapján. Témái: a velencei festészet utolsó nagy pillanatai, Mozart mint éjszakai lény (illetve: a fény és a hatalom a Varázsfuvolá-ban), a forradalom szoláris mítosza, a geometrikus város és a "beszédes" építészet, az eskü mint akaratnyilvánítás (David kapcsán), Füssli, a korabeli Róma és az újklasszicisták, Canova mint olyan művész, aki antik formakultúrával és anyagokkal örökíti meg az istenek távollétét. A kötet végén az árnyak művészeként jelenik meg Goya és Blake (ellensúlyozva a kötet elején tárgyalt szoláris motívumokat) - Goyánál a forradalomból már csak értelmetlen terror maradt.

Az 1789 jelentős, maradandó mű; alapművekről ad nagyon eredeti és emlékezetes interpretációkat - és mindezt igen olvasmányosan teszi.

---